ÍRÁSOK

Supka Magdolna: Rékassy Csaba

Megjelent Rékassy Csaba életműkatalógusában, 1996



Rékassy Csaba művészetének esztétikai varázsát a művek elragadó mívessége, és rajzi gondolkodásának meghökkentő eredetisége adja, s e jegyeket a grafikai eljárások közül választott műfaja, a rézmetszet szolgálja teljes hűséggel. Kézjegye e nemes és nehéz, ma már alig mívelt technikában az alkotások tartalmi mélységével, és a narráció páratlan ízességével társulva szerzett számára európai ismertséget és rangot. Tűnődésének állandó tárgya az ember, annak habitusa, sorsa, sikerei és problémái a különböző történelmi-, és életkorokban. Ezeknek egymásba játszatásával, áttűnésekkel, megcserélésével és alakjainak más-más szerepbe bújtatásával teremt szkatlan képzettársítást, és képi beszédének láttató elevenségével realisztikusan közelít elvont tartalmakhoz, ahhoz a költői hangvételhez folyamodva, amelyen átdereng valami az emberi kedély múlton és jövőn merengő, mélyértelmű talányossága.

Ilyenfajta atmoszférát sugall a LUNA című lap, amelynek tondó-formája, kerete és latin nyelvű körfelirata múltszázadi "deákos" kultúránk idejét, s a sápadt Holddal társalgó, epekedő romantikus költészet álomtájainak szonatina-hangulatát eleveníti meg - a régi acélmetszetek, s a korabeli húros hangszerek tiszta, fémes csendülésével... És mégis a háttéri jelenetből úgy tűnik, hogy a művész itt a Holdra-szállásunk mai, talajvizsgáló műveletét vetíti rá a múltra, ilymódon jelezve, hogy ezt a költői tájat az ember máig sem lakta be, csak terepszemléjét végzi ott, s hogy az élettelen, kopár talajból felbukkanó kis növény a kalpagos férfiú lábánál, talán csak az ő képzeletének, Földre-hívó nosztalgiájának ábrándképe.

A múltbarévedés e mélységes melankóliájához képest bizarrnak és profánnak tetszhet a szeszmámort rosszallás nélkül, sőt látható, pajzán kedvteléssel parodizáló jelenet, a PÁLINKAFŐZDE. A felszabadult tobzódás és pokoli bolondériák színhelye ez, babonás, lidérces látomás. Szilárd pontként csak az üstök oszloprendjébe, párolócsövek szerkezetébe fogódzkodhatunk, mert tótágast áll itt a világ! Megcserélődött a fenn és a lenn, az elöl és a hátul, a férfi és a nő, - álattá, gnómmá, szörnnyé változik az ember, képzeletének koboldjai űzik vele csúfondáros játékukat. Rékassy ilyenkor külső szemlélőként világít be a legrejtettebb zugokba is, hogy felfedje azt a másik, azt a hökkent arcot is, ahogyan a saját esztelenségeire tekint a józan ember - másnap.

Talán még az italbódulatnál is erősebben tréfál meg bennünket a művész a HAJNAL ÉS ÉJJEL című lapján azzal, hogy az ébrenlétünk és az alvásunk időbeli sorrendjét - egy kis optikai csellel - megcseréli. Néki ugyanis a rézlemezen fordítva kell ábrázolnia a képi motívumot ahhoz, hogy az erről lehúzott grafikán ennek a jelenetnek a tükörképét a valódi testhelyzetnek megfelelő, jobb vagy baloldali nézetben láthassuk. Nos, ettől az alapszabálytól Rékassy itt - egy mesterségi bukfenccel - eltér, mert a kétoldali jelképalak latin nevének (AURORA) betűit is fordítva láttatja: jobbról bal felé haladva érthetetlen az olvasata. Ezért, ha a képen látható cselekményt a napszaktól eltekintve szemléljük, akkor ugyanez a lap a színéről vagy a fonákjáról nézve: kétféleképpen értelmezhető. Egyfelől így, ahogyan az ábra mutatja: az ablakbéli kalpagos legény jobbját a szíve táján tartja poharastól, s vélhetőleg udvarol, majd elindul bal felé éji zenét adni, hóna alatt a hegedűjével, ámde ehelyett - a falon túl - már egy emberfejű, malaccá stilizált dudával, az ördög hangszerével ácsingózik a fölé tornyosuló, szendének álcázott éji lányalak lábánál. S ekkor persze hajnalra - a jobboldali képrészen - már kimerült mélyalvásban gunnyaszt a hatalmas, torzonborz - magát most hasztalan kellető - testes némber felügyelete alatt.
Ellenben ha színéről értelmezzük a lapot, a jelenetnek vidorabb a jelentése: az ablakbéli lovag most nem a szíve táján tartja a balját poharastól, hanem a jobboldali mellkasán, a zakója alól kikandikáló fejre figyel, aki a homlokának szegzett ujjával őt józanságra inti. Így a hajnal őt hitvestársi vétlenségben és jóízű álomban találja, s a felette őrködő házinemtő, idomainak dús arányaival, távoltartja tőle az álombeli szirént. Ez a fregoliszerű közjáték azon túl, hogy szórakoztató, a mélylélektani módszereknél talán gyógyítóbban példázza: nem árt, ha a bennünket mélyebben érintő dolgokat kívülállóként, olykor a humor oldaláról is mérlegeljük.

Lapjainak derűs vagy komolyra forduló kedélyváltását az adott téma is meghatározza. Az A.DÜRER EMLÉKÉRE című rézmetszet nemcsak stílusával utal a rajzművészet halhatatlanjára, - születésének ötszázadik évfordulóján - hanem átszellemült, megilletődött hangjával is. Szabad ég alatt, az elmélyült munkálkodás, s a művészi elhivatottság légkörében élnek régvolt tanítványai. A lúdtollát műgonddal hegyező garabonciás - amolyan világjáró festő - lehetne éppen a naplóját buzgón vezető Dürer maga is, aki útiélményeit varázslatos elevenséggel rajzzá írta át. A másik, a taplósapkás férfiú munkaruhában egy Dürer által tervezett ördögi rajzgépezet segítségével távlatokat számít át, kicsiny hálószerkezetbe fogva be a világmindenséget. Tudós és művész ő egyben, kozmikus arányokat, a nagy rendszer törvényszerűségeit kutatja. A homo universalis művésztípusa a kép harmadik, történelmi elhivatottságú krónikása gondosan jegyzi papírtekercseire a nagy szellemi készülődést a reneszánsz hajnalán.

Készülődik a görög mitológiában a DAIDALOSZ ÉS IKAROSZ - téma fonalán a költő, Ovidius is, akinek szabadságvágya álmodott szárnyat a császári zsarnokság ellenében. A fészek, ahol a tágas lég meghódításának merész terve megszületett, szűkös szabadtéri műhely, itt Daidalosz, a hurkolásnak már a kosárfonásban is mestere, szobrász és építész létére a fia számára most "tollat sűrű rendbe rakosgat... mint valódi madár szárnyát" és egy fonálon csüngő szárnyas bábucskát készít, meg egy vitorlásrepülő modelljét. De ennek céljáról mit sem sejt a kőfalból árva fűkét kinőtt fiú, cingár, álmodozó legényke, Ikarosz, aki "apja csodás művét késlelteti játszadozással": kezében a baljós szárnyból mindössze egy szál tollat tart, mint valami virágot, s az ő játékának tűnik a kis kerti szélmotolla is.

Az IKAROSZ nevét viselő lap főszereplője az éppoly fenséges, mint iszonytató Nap, nem pedig a kis Ikarosz, akinek személyes tragédiája a múltba távolodva, képünkön is csak háttéri epizóddá válik. Helyette most a Nap erejét Földünk egyik lakója lilliputi buzgalommal gyűjti Gulliver-i nagyítójába, hogy meleget lopjon az emberiségnek. A műszer s a tevékenység ábrázolása pontos, szakavatott, - ebben az ember technikai rátermettsége mellett, a művész a maga szerkentyűk iránti olthatatlan vonzalmát is sejteti. Nap-himnusza ugyanakkor a csodálatba vegyülő rettenet, és valamiféle babonaság érzetét is kelti: e tűzvarázs kémiai képletét és látványát a művész a felfoghatatlan erők és arányok égi drámájává avatta, a nála szokatlan fényeffektusokkal erős emocionális hatást vált ki a szemlélőből.

Ezen égi színjátékkal egy földi káprázat vetekszik: az ARIADNE ÉS DAIDALOSZ című lap középpontjában ez a szépséges leányalak áll. Rékassyt a mitológiai istenek fenséges közönye helyett inkább azoknak - a halandók fifikáját is megszégyeítő - ármánykodása, egymással vetélkedő érdekeik harca érdekelte, így a két címszereplőt is efféle fondorlat hálójából kívánja kimenteni, ezért választja találkozásuk színhelyéül a labirintust, a végeláthatatlan bonyodalmakból való kimenekülés jelképét. Ennek felső traktusa rideg hombár, s a jelenből kölcsönzött vasbeton rekeszeivel sírkamra is lehetne, börtön is. De íme, oly váratlanul, ahogyan kövek közül egy szál virág üti fel a fejét, Ariadne tűnik elő pompás kebleivel, szemében incselkedő grácia, a hívás ősi tudománya. A tragikumnak és a mögötte bújkáló játszi kedvnek e bizarr kettőssége a Metamorfózisok ovidiuszi vonása, Rékassyban emberére talált.

Ám a labirintusból kiszabaduló képzelete nem tud betelni a térrel és a szabadsággal.
A XVII. század sci-fijében, CYRANO DE BERGERAC: HOLDBÉLI UTAZÁS című regényében talál rá ábrándjainak Édenére. E lapon az égbeszállás bűbájosan naív manővereit ábrázolja: a képzeletbeli Illés-szekerét és utasát a fel-feldobott mágneses korong apránként rántja maga után a magasba, vagy a testre szerelt hólyag-flaskák segítségével emelkedik felfelé, amint a páratartalmukat felszippantó Nap hője fokozatosan csökkenti súlyukat. Rékassyt is az érdekli leginkább, ami a regény szerzőjét, hogy a régebbi korok lángelméinek a jövendölései miért, s hogyan válnak valóra kései utódok zseniális találmányaiban, elődeiktől többnyire függetlenül. Hiszen Bergerac gondolatmenetét folytatja Rékassy is, ezen a fejtetőre állítható képen, ahol szaltónézetből is megmutatja, hogy a gravitáció nyűgéből a súlytalanság igézetébe kerülő majdani emberiség a kozmoszban is földi módra keresi és találja meg az egyensúlyát. Hiszen hatodik érzéke ott is a talpa alatt jelzi stabilabban a lentet, feje fölött a fentet, s az erre illő fizikai törvényt - megpörgetett aggyal is - majdcsak feltalálja a maga számára a jövő embere.

De addig is földi alulnézetből kutatják az ÉGBOLT című lap mozgóképszerűen elénk vetített figurái a kép középmezejét elborító hatalmas és távoli égbolt éjszaka kigyulladó lámpásait. A művész által bűvészmódra egybekombinált álgépezetek és fiktív műszerek közepette a csillagkutató hatalmas apparátusa ágyúként szegződik az ég magasban remegő pókhálójára. A férfiak arcára a felfedezői izgalom ül ki, a nők inkább csak asszisztálnak szemlélődve és tűnődve, míg az embereknél - úgy látszik - többet-mást sejtő kutyák tekintete bölcs és zárkózott. Végül a metszet leheletfinomságú vésett vonalai odafenn, a kifürkészhetetlen zengő messziségben folytatják anyagtalanná váló létüket.

Talán éppen ez az asztronómusi hitelességgel készített csillagtérkép, a firmamentum törvényeinek évmilliárdos változatlansága gondolkodtatta el a művészt - szinte filozófiai mélységben - a földi terep ismétlődő katasztrófái, viszontagságai közül a legnagyobb, bibliai méretű Vízözön legendája felől. NOÉ-ról szóló lapján voltaképpen a végső javak, az értékmentés, az egyetlen, mert utolsó döntés komolyságát veti fel, hiszen a kicsiny férőhely, a legszükségesebb, legkedvesebb dolgok megmaradását teszi csak lehetővé. Ez a jelképes poggyász közvetve arról is szól, hogy a civilizáció tragikus ipari-technikai túlburjánzása, életveszélyes felelőtlensége után, jobb ha inkább egy régifajta, magunk ácsolta vizijárműre bízzuk magunkat, s a még megmaradt kultúrkincseink, művészetünk magunk teremtette benső biztonságára, amikor majd az új világban elhelyezkedünk. Ehhez azonban itt kell hagynunk az ügy hátráltatóit, azokat a sarkítva "Rékassytott" típusokat, akik a kép hátterében fenevadként, ádázul törnek egymás életére, a bárkába jutásért. Az előtérben viszont a nők, mint a menekvés kedves tartozékai, mit sem sejtve játszadoznak, míg a munkaképes férfiak, élükön a magosban, révkapitányi gúnyában guggoló agg Noéval, tüstént a mentőbárka építéséhez fognak, vállalkozásuk kimenetele felett csak a hajóelemek közé bújtatott férfifejek - a Rékassy-féle meditáció állandó kellékei - tűnődnek.

Láttuk már a Daidalosz, a Cyrano, és most a Noé-témáknál, hogy a valahonnan-valamiből-valahová-menekvés és a menedék motívuma ennek a művésznek állandóan inspiráló-izgató mondanivalójává lett, s ennek eszményi alapformuláját
az OVIDIUSZI Átváltozásokban találta meg, ahová most a főművévé teljesedett tizenötlapos metszetsorozatán visszatért. Már a fiának szárnyat készítő Daidalosz alakja is a krétabeli száműzetésben sínylődve nőtt legendává, és latin költője Ovidiusz is a Fekete-tenger melletti Tomiban, számkivetésben írta meg - a maga számára holtáig hiába remélt, de hőseinek mindig sikerülő - szabadulás-történetét, a fává, sziklává, folyóvá, sárkánnyá, kígyóvá, szarvassá, disznóvá válás megannyi változatban.
Aligha tévedünk, ha Rékassy Csaba alkotóművészi pályájának nehézségeit, messze kimagasló életművének puszta technikai bravúrrá nyilvánítását, nemzetközi sikereinek néma, de szívós rejtvetartását, a kortársi művészetpolitika részéről olyan irritáló légkörnek tekintjük, ami őt méltán tette a Kréta-, és a Tomibeli száműzöttek szöktetési és szökési leleményének újkori magyar stafétájává.

Ezért is válik ki meghökkentő időszerűségével a Metamorfózisok sorából a GÖRÖGÖK AULISBAN című lap, amelynek az Iphigénia szűzleányi véréhez, és Trója bevételéhez fűződő története - egy váratlan fordulattal - átugrik ama óriás, fonalgomolyítószerű, nyitott légiszerkentyűre, mely az ovidiuszi szövegben így szerepel: "Áll a világ közepén egy hely, föld, tengeri tajték és égbeli tájak között", melynek vízszintes középső talapzatán, felülről és alulról, fejjel felfelé illetőleg lefelé emberalakok tevékenykednek. A fentiek a legkülönfélébb vevő-, és adókészülékeket hallgatják, üzeneteket olvasnak le a fax-szalagról, lentről pedig egy drapériaszárnyas géniuszféle vélhetőleg a vételt finomítja, s annak ellenére, hogy mindezt alulról végzi, hanyattfekve az űrben, a súlytalanság lenge helyzetében, még fogódzania sem kell. Csakúgy, mint annak a másik, nékünk háttal, a padlózat peremén ülő kalpagos férfiúnak, aki - miként a Luna regényes lovagja - lefelé néz, a Földre sóvárog talán.

Aki pedig azt gyanítaná, hogy Rékassy önkényesen applikálta bele a képbe korunk űrszondáinak egyik változatát, azt bizton elképesztik Ovidiusznak eme további sorai: "Fámáé (a Híré) ez a tér, s a torony tetején a tanyája... fala bongó hangzatú ércfal, zúg és zeng, szavakat vesz s vall: ismétli, amit hall... szó, igaz és hazudott vegyesen... kósza, riadt hírek, zavaros szavak ezrei szállnak, itt az üres füleket telecsorrantják csevegéssel... kétes forrású sustorgás"-sal. Micsoda váteszi látomás! Majd' kétezer éves a mű, amelyben - csak néhány oldallal korábban - Daidalosz még a gép nélküli repüléssel bajlódik...

Mi tette hát a költő Ovidiuszt egy ilyen deus ex machina feltalálójává? Talán, hogy a legendás dalnokot, ORPHEUSZT menekítse véle, akit, mint bármely közönséges halandót, lantja-, és varázsa-fosztottan széttéphettek a dühödt fúriák? Vagy a maga számára tervezett ilyet a szökéshez? Hiszen a sorsfonákság itt abban rejlik, hogy mindhármukat, Daidaloszt, Orpheuszt és Ovidiuszt halhatatlanná tette a Múzsa, de élve a költő nem szabadulhatott fogságából, a császári rokon jóhírét csorbító állítólagos sorai miatt, amelyek pedig nyom nélkül szertefoszlottak az időben...

Nos, a Múzsa az ovidiuszi Átváltozásokban - eggyel túllépve a hamleti kérdésen - az életretámasztást találta fel. Rékassy pedig ennek hordozójává a tárgyi hasonlatvilágnak legsajátabb jelképét, a drapériát tette meg. Ez mindig a történet belső karakterét, s az esemény továbblendítő dinamikáját szolgálja, de úgy, hogy szerepe egy-egy figura személyes attribútuma, vagy egy döntő lélektani helyzet jellemzésére egyaránt találó legyen. Még akkor is, ha hiányzik a képről, miként NIOBE megkövült szoboralakjáról, vagy amikor csak részében látható a féligélő, mert kő helyett fává, majd folyócskává változott DAPHNE-nak fátyolszerűen tűnékeny lepeljátékában.

A legizgalmasabb jelentésbeli fordulat mégis a redőzet szerepének az a fajta minőségi átváltozása, amikor az, a materiális valóságából átlép egy másik közegbe, önnön anyagtalan létének valóságába: ORPHEUSZ halott teste felett a drapéria formái - mint kik nem lélegzenek többé - szegletesek, kemények, üresek, - ám feje felett még ágál, a dalnok lantjának utolsó akkordjaiként, a feltápászkodó lepel, - úgylehet az agonizáló test szellemi alteregója. Lehetne ez, az a fluidum, amelyik - az iménti GÖRÖGÖK AULISBAN című lapon duzzadó vitorla módjára pehelysúlyként tart a légben egy kisebb szigetnyi gépezetet...

Csakhogy ORPHEUSZ - a legenda szerint is - véglegesen halott, ezt hangsúlyozza a képen arcának megkínzott grimasza, a tantermi csontvázak évszázados koponyavicsorával. A művész ehhez is talál és teremt egy kissé elrugaszkodott, morbid hasonlatot, a maga mindig résen álló humorával. A sorozat utolsó lapján PÜTHAGORASZ, a bölcsességeit tartalmazó vaskos kötet előterébe állított dunsztosüvegre mutat, amelyből - az Orpheuszé-ra emlékeztető arc, egy öregasszonyé, befőttként, protézisvigyorral bámul kifelé az üveget befedő főkötője, a spárgával lekötött zsírpapír hullámos redőzete alól... Ómama emléke befőttjeiben él tovább. Vagyis az élet - bölcseleti úton úgysem megfejthető - értelmét megédesítheti egy kedves íz, ha azt - a fogatlannál mégiscsak jobb, a csontvázénál mégiscsak szelídebb - műfogsor-perspektívában szemléljük, a hátramaradott halandók egyre halványuló emlékfoszlányaiban...

Eltűnődve azon, hogy a halhatatlanság megítélése a mindenkori jelenben miféle érdekeknek lehet alávetve, Rékassy Csaba úgy döntött, hogy a saját kora képírói fenoménjének művészi maradandóságát nem bízza az utókor méltatására, hiszen századonként sem bizonyos, hogy akad egy-egy Dürerhez fogható, kozmikus távlatokba mélyedő óriástálentum. Ezért ajánlotta a TISZTELETTEL M. C. ESCHER ÚRNAK című, két varázslatos metszetét az 1972-ben elhunyt zseniális holland grafikus-kortárs emlékének.

Az I. lapon Rékassy az ítéletidő közelgését sejteti a nagyvizek partján, s Földünk lapuló rémületét a vaksötétben, a légkör száraz elektromosságával érzékelteti. Az a fajta viharjelző előérzet ez, amelynek mindig van titoktartalma. Áthatolhatatlan az "égbolt kárpitjának" redőzuhataga. Moccanatlan a tenger tükre. A művész a háttéri kihaltság sokatmondó némaságával mintha azt jelezné, hogy ami itt történt: nem vihar volt, vagy lesz csupán. Ez a városka nemcsak lakatlan - ezt elnémították. De nem a mélyből feltört izzó láva végzett lakóival, nem a Pompeibeli, kegyetlenségében is fenséges, természeti halál. Talán felülről érkezett megsemmisítésükre orvul, s higiénikusan az ember által gyártott civilizált halál a "megkímélt épületekbe"?

A II. lap uralkodó motívuma az előtérben lévő sziklaszerű kőtömb, a föléje hajló mesterember, mintha ennek szívhangját hallgatná ki, az anyagok viselkedésének és formálásának veleszületett érzékével és áhítatával. Kőkáprázat vibrál a sós légben, megbolydulnak a kőszemcsék, amint a partról a házak falára kúsznak fel a homorú fényhullámok ölén. A párás hőségtől gutaütött ablakszemükkel, elferdült fallal tántorognak az alsó sor házai. és ez a mozgó sáv a táj nagy és béna rezdületlenségében azt hiteti el, mintha a vérkeringés váratlanul megindulna egy merev, élettelen testben.

Ami Escher életművéből Rékassyt újra és újra elektrizálta, azt összesítő fogalommal "az arányok időtlen viadalának" nevezhetnők. Mert valamiképp mindig az elemek óriásbirodalmának szenvtelenségéhez viszonyul az ember heroikus hangyaküzdelme. S hogy a mondavilágból is az elementáris eseményekhez folyamodik szívesen, annak egyik oka az a belátás, hogy a modern technika és a tudomány hiedelmeket és rémeket eloszlató felfedezései sem tudják teljesen elnémítani azt az ősidők óta titkon őrzött és szított hajlamot, ami az emberben és az emberek zömében bizonyos rokonságot mutat: a vonzódást a sejtelmeshez, a megfejthetetlenhez.

Tán Ő, a művész küldte közénk a MEGFIGYELŐT, ezt a maskarába bújt varázslót, a bűvös ládikájú ál-kucsébert, a Titkos Jövő Fantomját, az Arcnélkülit, aki éjjel-nappal talpon virrasztó mementóként csak áll, delejes leheletközelben, mint idegen bolygóról álruhában visszaszökött hallhatag halottaink...

Meghökkentő hasonmása néki a BÁBJÁTÉKOS, ez a nagykalapos, rejtélyes figura, aki színházával együtt szedelődzködne már, s most némán búcsúzik a köré tömörülő legkedvesebbjeitől, akik bölcs-szomorú vonásaikban viselik a tudást, hogy mindannyian apró marionettfigurái vagyunk csupán az élettől-halálig tartó gigantikus bábjátéknak.

Ámde Rékassy Csaba életébe ekkoriban tört be váratlanul és sötéten a leküzdhetetlen, a szervezetét felemésztő kór. És ugyanekkor, Néki, a menekvés poétájának oltalmául elküldte a nagy Természet az utolsó nyarat a szőke, és vadregényes Tiszánál, hogy fémbe metszhesse vigaszos látomását a lélek csendjének elrabolhatatlan, végső derűjéről. A gömbfejű parti fák meghitt keretében a végtelenbe nyújtózik - biblikus áramlással - a FOLYÓ. Előterében a turbános nemtő rejtélyes nílusi légkört teremtve mereng, mintha az öröklétnek e hömpölygő vizétől nyerné tekintetének időtlenségét. Így is hever, kar-, és lábpántokkal ékítve, akárcsak a tűnődésében osztozó fiatal leány...

Ez az a bájital, amit Rékassy Csaba művészete a realitások - míves áhítattal metszett - kelyhében felénknyújt, hogy átrévülhessünk képi költészetének eszméltető, immár halhatatlanná fényesült világába.


Supka Magdolna

Megay László
József Attila-Díjas író, újságíró


Megay László Rékassy Csaba életműkatalógusában megjelent írása-1996

Megay László Rékassy Csaba életműkiállításán elhangzott megnyitóbeszéde-Szolnok, 1996

Megay László Rékassy Csaba temetésén elhangzott búcsúztatója-Farkasréti Temető, 1989


Megay László: Rékassy Csaba

Megjelent Rékassy Csaba életműkatalógusában, 1996



Nem biztos, hogy grafikusnak született. Az sem, hogy ebben a században kellett volna élnie. Rékassy Csabát csekély fantáziával valamely görög vagy római agórán is láthatnánk híres bölcselőként, aki viszont tüstént odébb áll, ha túl népes a hallgatóság, hogy aztán betérjen valahová, ahol jó bort mérnek - és ahol finomabb közönségnek magyarázhatja ugyanazt.

A reneszánsz Rómában is elképzelhetnénk valami ötvösfélének, aki csudás szerkezeteiről is híres. Csoda, hogy nincs bent Vasary Arcképcsarnokában. Lehetett volna hangszerkészítő Cremonában és még sok egyéb. A fontos csak az lett volna számára, hogy gondolkodni tanítsa az anyagot - és ő megtanulja az anyag gondolatait.

A tény viszont, olyan grafikus volt a század utolsó harmadában, aki minden felsorolt adottságát főleg a rézmetszeteiben mutatta fel. Nemcsak azt, emberségét is. A reneszánsz emberét, aki képzőművészként is bölcselő, filozófusként pedig kézműves. Aki örök igazságokat keres és nem ölti fel múló divatok cifra ruháját, inkább valami tógafélét vagy csuhát. Bizonyára az utóbbit. Valóban úgy dolgozott mint egy szerzetes, de néha éjjel kisurrant a cellájából megtapasztalni a világ örömeit is.

Ez kedvelt műfajából következhetett, hisz a rézmetszés - azon a fokon, ahogy művelte - szerzetesi életmódot kíván. Itt minden vonal végleges, mindegyik egy külön gondolat. Az egészben a teljes világot kell megjeleníteni. Ez Rékassy szemében szép, mert múlandó, részleteiben tökéletes, egészében esendő és kusza. Úgy érezte, napjain neki kell rendet teremtenie. Harminc éves korától ez csaknem mindig sikerült neki. Ebben az életkorban jutott el a műveltségnek arra a fokára, melyben az anyag már nemcsak a gondolat hordozója, hanem maga is gondolkodik.

Ha úgy tetszik, álmodik. A mitológia csodáiról, amelynek nála mindig emberekkel esnek meg. Szörnyekről, amelyek bennünk laknak, de nem árthatnak nekünk, hisz múlandóságunknál nincs nagyobb szörnyűség. Tökéletes testű asszonyokról, akik mindig merengők egy kicsit, mintha azon tűnődnének, hogyan kerültek az Édenkertből abba a különleges világba, ahol a férfiak istennek képzelik magukat, és a teremtés művét akarják esendő módon utánozni.

Persze az anyag nem gondolkodik. Még Rékassy Csaba lapjain sem. De nála úgy tűnik, mivel mesterük mindent, amit a világról tudott, amit öröknek hitt, rézbe metszett. Sokat tudott, sok mindenben hitt. Jó is volt, ami ugyan nem művészeti kategória, de minden vonalán érezhető.


Megay László

Megay László:
Rékassy Csaba életműkiállításának megnyitó beszéde

Elhangzott Szolnokon, 1996 szeptember 15-én



Hölgyeim és Uraim!

Kérem, hogy érezzék otthon magukat, hiszen Rékassy Csaba vendégei vagyunk. Ő pedig holtában is jó házigazda, mint életében volt. Mindenét megosztja velünk: kenyerét, borát és gondolatait. Csak egyet nem tehet, hogy összegyűjtve elénktárja kincseit. Ezt már másoknak kellett megtenniök - köszönet fáradozásukért. Részben az ő érdemük, hogy az itt látható képi és tárgyivilág kerek; mint ahogy Rékassy Csaba univerzumából sem hiányzott semmi, amíg dolgozott. Műve teljességét ne gy képzeljük el, hogy minden anyagot, műfajt, mint kötelező ujjgyakorlatot végigvett - bár tagadhatatlanul igen sokoldalú művész volt - hanem úgy, hogy a legapróbb munkájában is a szakmai tökély a keret, amelyben a művészi gondolat teljes szépségében megmutatkozott. Mert nem kevesebbre vállalkozott, mint, hogy visszaperelje az időtől a középkori mesterek rég elfelejtett alázatát, a reneszánsz festők érzéki, már-már bűnös örömét, ahogy az anyaghoz nyltak, vagy akár a múlt század acélmetsző iparosainak azt az arcátlanságát, hogy kevés pénzért, szakmányban dolgozva - többnyire tökéletes munkát adtak ki a kezükből... Ezt a kiállítást nézve joggal kérdezhetik: vajon Rékassy Csaba festő volt, grafikus, netán tárgyalkotó művész, aki mindenhez ért? Magam sem tudom - de talán ezt nem is szükséges eldönteni. Mert legszebb lapjait nézve joggal mondhatnánk jósnak, asztrológusnak vagy alkimistának is. Az utóbbi bizonyára neki is tetszene, és talán vidoran megjegyezné, hogy tökéletesen összeállított görebjeiben ugyan még nem sikerült azt a bizonyos elixírt előállítania - de pálinkafőzésre már kivállóan alkalmas a szerkezet - egyelőre érjük be ennyivel... Ő persze nem érte be: kifőzte benne a bölcsesség italát. Az apró örömökét. Azét a tudományét, melynek birtokában akár egy metszet-vonalba sűríthető minden, amit valaki a világról tud, érez, vagy csak sejt. És az ő metszetei megszámlálhatatlan vonalból állnak. De csak azért, hogy egy pillanat alatt eltűnjenek a szemünk elől, és feltűnjön a mű. A munkák sokaságából pedig új minőség születik: az a minőség, amelyet csak egy életmű hordoz, ami nem grafikai lapok, képek, tárgyak halmaza, hanem szigorú rend. Meglehet: ez a szigorúság csak a művész anyagkezelésére és a munkához való viszonyára vonatkozik. Mert a világgal - velünk - elnéző volt. Pedig ismert bennünket. Valamennyi figurája magányos. Egyik sem a másikra - mindegyik a távolba néz. Ez a magukbanvalóság köti össze őket... Kérem, szeressék valamennyit. Rékassy Csaba lapjain mi vagyunk. Sorsunkat már sejtve - de még büntetlenül...

Az idefelé vezető úton az embernek néha eszébe jut, hogy olyan tájon jár, amelynek ember alkotta kincseit legalább százévenként elpusztította a történelem. De itt gyakran előfordul, hogy letűnt kultúrák emlékeit veti ki a földből az ekevas. Ilyenkor eltűnődhetünk, hány nép fordult meg itt, amelyről nem tudhatjuk: honnan jött, és hová tűnt, és eszközeikről, kultikus tárgyaikról sokszor csak sejtjük, mire szolgáltak. Látjuk viszont, hogy szépek. Szinte valamennyi az. Mintha az idő - vagy annak titokzatos mozgatója - gondoskodna arról, hogy csak a tökéleteset vagy a majdnem tökéleteset őrizze meg. Mert lám: egy rosszul égetett cserép, gyengén kovácsolt lándzsahegy elenyészik a földben egy emberöltő alatt - a többi megmaradhat az idők végezetéig. Lehet, hogy az idő nemcsak az anyagra: a formára is ügyel. A kettőnek együtt kell élnie, hogy megmaradhasson. A régiek közül sokan tudhatták ezt - kortársaink közül kevesen. Pedig tudnia kellene mindenkinek, aki az egyetlen örök valamihez, az anyaghoz nyúl. Rékassy Csaba barátunk ennek a kivételes tudásnak kiválasztottja, birtokosa volt. Egyike azoknak a keveseknek, akiknek jóvoltából az emberi kultúra a kezdetektől máig folytonos. Még akkor is, ha közben egy-egy nép eltűnik - és másik támad helyette, látszólag a semmiből.

Az ember művészete is ehhez hasonló törvényeknek engedelmeskedik. Egyik-másik ága időről-időre látszólag eltűnik, majd a hagyományokat összegezve felbukkan ismét. Így volt ez a hatvanas-hetvenes évek hazai grafikájának esetében is, amikor látszatra előzmények nélkül kivételes képességű fiatal csapat lépett a közönség elé, hogy legjobbjai szinte a pályakezdéskor mesterré váljanak. Szemléletükben sok volt a közös - de leginkább az, hogy valamennyien a saját útjukat járták, olyan messze jutva azon, hogy oda epigonok sem követhették őket. Mert aki - mondjuk - Kondort követte volna, annak először Rembrandt iskoláját kellett volna kijárnia, aki pedig Rékassy Csabát, annak Dürerét. Mert ők ketten voltak azok, akik ez utolérhetetlenek nyomában teljes és kikezdhetetlen életművet hoztak létre - minden korban érvényeset. És ezt nagy felelősség - vagy felelőtlenség - kimondani, amikor velük egyidőben oly sok kivételes festő, grafikus dolgozott. De mit tegyünk: a legnagyobb erdőben is a legmagasabb fa a tájékozódási pont.


Megay László

Megay László: Rékassy Csaba elment

Elhangzott Budapesten a Farkasréti Temetőben, 1989 június 2-án
Megjelent Rékassy Csaba életműkatalógusában, 1996



Nem biztos, hogy grafikusnak született. Az sem, hogy ebben a században kellett volna élnie. Rékassy Csabát csekély fantáziával valamely görög vagy római agórán is láthatnánk híres bölcselőként, aki viszont tüstént odébb áll, ha túl népes a hallgatóság, hogy aztán betérjen valahová, ahol jó bort mérnek - és ahol finomabb közönségnek magyarázhatja ugyanazt.

A reneszánsz Rómában is elképzelhetnénk valami ötvösfélének, aki csudás szerkezeteiről is híres. Csoda, hogy nincs bent Vasary Arcképcsarnokában. Lehetett volna hangszerkészítő Cremonában és még sok egyéb. A fontos csak az lett volna számára, hogy gondolkodni tanítsa az anyagot - és ő megtanulja az anyag gondolatait.

A tény viszont, olyan grafikus volt a század utolsó harmadában, aki minden felsorolt adottságát főleg a rézmetszeteiben mutatta fel. Nemcsak azt, emberségét is. A reneszánsz emberét, aki képzőművészként is bölcselő, filozófusként pedig kézműves. Aki örök igazságokat keres és nem ölti fel múló divatok cifra ruháját, inkább valami tógafélét vagy csuhát. Bizonyára az utóbbit. Valóban úgy dolgozott mint egy szerzetes, de néha éjjel kisurrant a cellájából megtapasztalni a világ örömeit is.

Ez kedvelt műfajából következhetett, hisz a rézmetszés - azon a fokon, ahogy művelte - szerzetesi életmódot kíván. Itt minden vonal végleges, mindegyik egy külön gondolat. Az egészben a teljes világot kell megjeleníteni. Ez Rékassy szemében szép, mert múlandó, részleteiben tökéletes, egészében esendő és kusza. Úgy érezte, napjain neki kell rendet teremtenie. Harminc éves korától ez csaknem mindig sikerült neki. Ebben az életkorban jutott el a műveltségnek arra a fokára, melyben az anyag már nemcsak a gondolat hordozója, hanem maga is gondolkodik.

Ha úgy tetszik, álmodik. A mitológia csodáiról, amelynek nála mindig emberekkel esnek meg. Szörnyekről, amelyek bennünk laknak, de nem árthatnak nekünk, hisz múlandóságunknál nincs nagyobb szörnyűség. Tökéletes testű asszonyokról, akik mindig merengők egy kicsit, mintha azon tűnődnének, hogyan kerültek az Édenkertből abba a különleges világba, ahol a férfiak istennek képzelik magukat, és a teremtés művét akarják esendő módon utánozni.

Persze az anyag nem gondolkodik. Még Rékassy Csaba lapjain sem. De nála úgy tűnik, mivel mesterük mindent, amit a világról tudott, amit öröknek hitt, rézbe metszett. Sokat tudott, sok mindenben hitt. Jó is volt, ami ugyan nem művészeti kategória, de minden vonalán érezhető.


Megay László

Kő Pál
Kossuth-díjas szobrászművész, egyetemi tanár


Kő Pál Rékassy Csaba síremlékavatóján elhangzott avatóbeszéde
- Farkasréti Temető, 1997. április 24. /Avatóbeszéd



Szőnyi Endre
szobrászművész


Szőnyi Endre Rékassy Csaba életműkiállításán elhangzott megnyitóbeszéde
- Hódmezővásárhely, Alföldi Galéria, 2006. április 30. /Megnyitóbeszéd



Dr. Bitó János DLA
építészmérnök, egyetemi tanár


Bitó János Rékassy Csaba emlékkiállításán elhangzott megnyitóbeszéde
- Budapest, Ybl-klub, 2007. jnius 6. /Megnyitóbeszéd



Szakolczay Lajos
író, Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész


Szakolczay Lajos Rékassy Csaba emléktáblájának avatásán elhangzott beszéde
- 2009. december 13. /Avatóbeszéd



Balikó Gyula
iparművész, egyetemi tanár


Balikó Gyula írása Rékassy Csabáról
- 2003. december /Írás



Sulyok Gabriella
Munkácsi-díjas grafikusművész,
filmrendező-operatőr


Sulyok Gabriella Rékassy Csaba életműkiállításáról készült filmje
Kiállításmegnyitó - Szolnoki Galéria, 1996. szeptember 15.



Sulyok Gabriella Supka Magdolna kiállításmegnyitó beszédéről készült filmje
Kiállításmegnyitó - Miskolci Galéria, 1996. december 9.


© Sulyok Gabriella, 1996


Sulyok Gabriella Rékassy Csaba életműkiállítása alkalmából készült filmje - I. rész
Kurucz István festőművésznél, Kiállításmegnyitó - Hódmezővásárhely, 2006. április 30.


© Sulyok Gabriella, 2006


Sulyok Gabriella Rékassy Csaba életműkiállítása alkalmából készült filmje - II. rész
Németh József festőművésznél - Hódmezővásárhely, 2006. április 30.




webdesign : rékassy