Kiállítás Rékassy Csaba műveiből
Elhangzott 2007. június 6-án az Ybl-klubban
A sors különleges adománya számomra, hogy Rékassy Csabát húsz éven át barátomnak tudhattam. Hihetetlen, hogy már majdnem ugyanennyi ideje, tizennyolc éve érezzük hiányát. Ez az időtávlat talán elegendő lenne, hogy személyéről és művészetéről az ilyenkor elvárható, elemző tárgyilagossággal szóljon az, aki kiállításának megnyitására vállalkozik. Nézzék el nekem, ha ez mégsem sikerül, annál kevésbé, mert a művészetelméletben sem vagyok járatos (építész a mesterségem).
Rékassy Csaba személyi igazolványába "grafikusművész" volt bejegyezve foglalkozásként, és a mostani kiállításon is ebben a minőségében szerepel, de életműve sokkal összetettebb. Festett faliképeket, domborműveket faragott falitékák ajtóira, készített kerámiákat, játékokat, ötvösmunkákat, zománcképeket, órákat, meg még sok minden gyönyörűt, a mesterségbeli tudás és művészet felsőfokán. Hihetetlen manuális készséggel rendelkezett: bármit csinált, profi szinten csinálta. Egy pohár vörösbor mellett jót lehetett vele beszélgetni technikáról, építészetről, csillagászatról, repülésről, hajózásról, akármiről (legritkábban művészetről). Utoljára talán a reneszánsz idején termettek ilyen színes, alkotó személyiségek, amikor egy ember még képes lehetett értelmileg és szemléletileg átfogni az akkor ismert világ teljességét, és a művészt olyan mesterembernek tartották, akitől nem bohóckodást vártak, hanem az embernek való világ szépítését.
Ma már nem létezhet ember, aki a különféle szakterületek szédületes mennyiségű tudásanyagát saját személyiségében egyesíteni képes lenne. Egyéni világképünk töredékekre esett szét, és mindennapjainkban érezzük, hogy a környező világot mozgató erők számunkra hozzáférhetetlenek, kiszámíthatatlanok. Ezért a mai, materialista ember szorong, frusztrált és hisztérikus. A kortárs avantgárd művészettől azt várják, hogy „fejezze ki” korunk életérzését. Vagyis a szétesettséget, zavarodottságot és félelmet, akár az iszonyatot is. Ez a világszemlélet azonban távol állt Rékassy Csabától. Ez is oka lehet, hogy a hivatásos hazai műkritika nem kezelte – és még ma sem kezeli – azon a szinten, ami kétségkívül kijárna a huszadik század egyik legjelentősebb magyar művészének, akinek külföldi kiállításai ott nagyobb sajtóvisszhangot kaptak, mint az itthoniak nálunk. Igaz, hogy ő evvel mit sem törődött, a divatos vonulatokon kívül maradást maga választotta és szívesen vállalta. (Persze a szakma és a műértő közönség nagy része azért felismerte jelentőségét, élete végén a „Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze” kitüntető címet is megkapta.)
Ahogyan a zenében beszélnek abszolút hallásról, úgy neki abszolút látása volt. A látható világ dolgait – Szent Pál szavaival élve –„színről színre” látta, és gyönyörködött bennük. Grafikai lapjain fantasztikus precizitással és szeretettel ábrázol bármit is, legyen az ember, gépezet, fonott kosár, útszéli gaz vagy kődarab. A direkt rácsodálkozás élményét akarja a szemlélőnek átadni, ezért nem – vagy csak ritkán – absztrahál. A „Lakatos” című korai metszetén „csak” annyit tesz, hogy a mesterséghez tarozó, pontosan megfigyelt és precíz realizmussal ábrázolt, különféle tárgyak és eszközök sokaságát komponálja a háttal álló mesterember figurája köré. Mégis, szeretetteljes emberség sugárzik a lapról. Az itt kiállított „Mesemondó” c. lapján is hasonló történik, de itt már az elmondott mesék emlékei is keverednek a mindennapok kellékeivel, és betöltik a parasztkonyha zugait. A valóságos tér és a mesék képzeletbeli térdarabkái eltérő léptékűek, mégis a legtermészetesebb egységben léteznek együtt, mint ahogy a mese és valóság sem különbözik egy kisgyerek számára. (Ez a lapja díjat kapott az 1970-es tokiói Nemzetközi Grafikai Biennálén.)
Aki felszínesen ismerte, szűkszavúsága és szikár megjelenése alapján akár aszkétának hihette volna, de Csaba élvezte az életet. Szeretett jól enni, inni, és egyes lapjainak tanúsága szerint az érzékiség sem állt távol tőle. A hozzá közelállók azt is tudták, hogy látszólagos szenvtelensége érzékeny lelkületet takar, de saját lelkivilágáról soha nem szólt közvetlenül sem magánéletében sem a képein. A más lapokon is sokszor megjelenő nagykalapos ember – Rékassy-embléma – központi alakká a válik a „Megfigyelő” c. lapján, viccesen teleaggatva a megfigyelés rekvizitjeivel, de arca rejtve marad. A „Bábjátékos” c. késői lapján a lehúzott kalapkarima alatt már arc sem sejthető, és a korábbi lapokról megismert figurák itt tárggyá merevednek, leheletnyi szomorúságot árasztanak, és úgy sorakoznak fel, mint a Fellini-film szereplői a nagy zárójelenetben.
A művészettörténet nagy korszakainak örökségét tudatosan folytatja. Grafikai lapjai többnyire rézmetszetek. Ez a technika önmagában is anakronisztikus, a grafikai sokszorosítás kezdetén használták általánosan. (A vonalakat közvetlenül a rézlapra vésik, a rézkarccal ellentétben, ahol a festékrétegbe karcolt vonalakat savval maratják a nyomólemezre.)
A kép elkészítése hosszadalmas, aprólékos és tévedhetetlen munkát igényel, kizárja az egyszeri felindulásból fakadó lendületet. Ez a technika nagyon feküdt neki. A kis rajzelemekből összeállítható kompozíció bőbeszédű részletgazdagságra készteti, mindegyik lap egy-egy, fantasztikusan érdekes mikrokozmosz, amit csak hosszú, figyelmes nézegetéssel lehet felfogni. A lapokról az is leolvasható, hogy Rékassy Csaba a hosszadalmas munka minden percét élvezte: a nyomatok néhány négyzetcentiméternyi részletei akár önálló művek is lehetnének. Az ember még évtizedek múlva is felfedez lapjain korábban észre nem vett apró, finom poéneket. A precíz realizmussal ábrázolt képi elemeket egy általa kreált tér új kontextusába foglalja, ahol a térdimenziókat és az idősíkokat színes fantáziával és könnyedséggel vegyíti. Lapjain a legtermészetesebb módon jelennek meg együtt a különböző léptékben ábrázolt, valóságos vagy képzeletbeli figurák és tárgyak. A jelen időt folyamatos múltként értelmezi, és viszont. (Ilyen a középkori képeken is látható, ahol a figurák nagyságát nem a valóságos térben elfoglalt helyzetük, hanem jelentőségük szerint szabta meg a művész, és több, eltérő időpontban történt eseményt ábrázoltak ugyanazon a képen.)
Az ószövetségbeli Noé mostani hajóssapkában bütyköli elmélyülten a bárkáját, tudván, hogy a pusztulástól csak két keze munkája mentheti meg. Biztosan magával viszi a bárkaépítésben részt vevőket – azt a svejcisapkás melóst is, aki most épp csak megmártózik a folyóban – meg a dudást és az érzékien szép nőket, de a folyó másik partján egymásra acsarkodó, egymást nyüstölő bűnös népséget aligha. A realista részletek ellenére kép nem egy valósághű jelenet, hisz az eltérő léptékben ábrázolt alakok tudomást sem vesznek egymásról – ezért nem is válnak törpékké és óriásokká a képen. Mindegyik alaknak autonóm, saját téri mikrovilága van, és saját története sejthető.
Az „Ikarosz” c. metszetének felső részét betölti a fenséges napkorong, amelyet tudós férfiak iparkodnak megismerni mai műszereikkel. A háttérben lehulló Ikarosz drapériába burkolt figurája azonban jelzi a teljes megismerés vágyának kilátástalanságát. Hiszen a végtelen világmindenség csak jelentéktelen mértékben közelíthető meg minden új tudással, és a megszerzett ismeretek sorát csakis a mítosz egészítheti ki olyanra, hogy az emberileg is felfogható legyen. Ez bizonyára világos a tengerparton botjára támaszkodó nagykalapos számára, aki őstudása birtokában egykedvűen figyeli szegény Ikarosz sorsát.
Ovidius „Metaformózisok” c. művét illusztráló sorozatában is egymásra tolja az idősíkokat, egészen a jelen időig. (Ezt már Ovidius is megtette, hiszen a műben feldolgozott görög hitregék már az ő idejében is sok száz évesek voltak). Letörli a műről a klasszikus patinát, pátosz helyett az anakronisztikus ábrázolásból fakadó finom iróniával és bölcs humorral teszi evidenssé, hogy az illusztrált műben feszegetett emberi kérdések máig aktuálisak.
„Daedalus és Ikarus” c. lapján a figurák hátterében elnyúló tengeren feltűnik egy tiszai halászladik Szputnyik csónakmotorral. A kalapos Daedalus a sokat tapasztalt felnőtt magabiztosságával oktatja „mai fiatal” fiát a repülés fortélyaira, aki idétlen madárpózban, eminens igyekezettel próbálgatja műszárnyait. Mi már tudjuk, mire ment az ártatlan az apjától szerzett tudásával. Íme, a „generációs kérdés”, amely mit sem változott évezredek alatt lényegét illetően.
A képi ábrázolás virtuóza. A „Tisztelet M. C. Escher úrnak” c. két lapjával odabólint a röviddel azelőtt elhunyt világhírű holland grafikusnak, aki az érzéki csalódásra alapozott, meghökkentő és ránézésre érthetetlen térbeli összefüggések létrehozására alapozza művészetét. Mint látjuk, ezt Rékassy is tudja – ha akarja – saját képi világágának eszközeivel.
Egyik elképzelt repülőszerkezetének rajza mellé Leonardo da Vinci azt a megjegyzést fűzte, hogy az bizonyára nem tudna repülni, mert nem elég szép. Ilyen alapon még az is lehet, hogy a Rékassy Csaba lapjain ábrázolt szerkezetek és űrjárművek tán működnének is, ha elkészítenék őket? Ő maga mondta, hogy ezeket a szerkentyűket csak ő találta ki. A gépelemek pontos megfigyelésen alapszanak és valósághűek, de szerkezeti összefüggésük csak a látvány szintjén érvényes. Mégis hitelesek a művész által létrehozott képi világban.
Az „Asztronauták” c. lapján az indításra váró, bonyolult szerkezetű űrjármű az égi és a földi világ közé feszül, mint a régről ismert életfa-szimbólumok, de látszik, hogy építőipari könnyűállványról szerelték össze hozzáértő kezek. A kozmosz megismerésére indul majd, pedig a baloldalon felülről lefelé áramló vonalak mutatják, hogy a kozmosz itt is van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a jelenetnek háttal kuporgó művészbarát, Kondor Béla figurája, aki egyik repülőszerkezetét rakja éppen össze, és lám, munkálkodását szeretetteljes érdeklődéssel, közvetlen közelről figyeli az égbeli angyal. Az űrjármű mellett értekezletet tartó csoportban ott áll az égi masinát készítő iparosember is homlokára húzott svejcisapkában, aki okosan hozzá is szól ahhoz, amiről ott szó van. (Ez a kétkezi „homo faber” más lapokon is sokszor látható jellegzetes sipkájában, aki értő résztvevője a történéseknek, nem csupán „humán erőforrás”.)
Rékassy Csaba egész életműve arról a meggyőződéséről tanúskodik, hogy a világ – benne az ember által kreált világ – ember által átélhető és embernek való, ami alkotó munkával még szebbé és élhetőbbé tehető. Egyszerűen nem vett tudomást azokról a jelenségekről, amelyek ebben a hitében megingatták volna. Csudálatos illuzionista, akinek az a trükkje, hogy ő maga mélységesen hisz varázslásainak igazi voltában.
Kérem, tekintsék meg a kiállítást, és higgyenek Önök is Rékassy Csabának.
Bitó János
